Sziasztok!:)
Jó pár kérdés merült fel bennem a fentieket olvasgatva.
Öcsém kisfiánál állapítottak meg autista színezetű viselkedés zavart. Hatéves, balkezes kisfú, jobbkezes apa, és balkezes anya gyermeke. Emiatt kezdtem bele itt az olvasgatásba, de közben rájöttem, hogy mindaz, amit itt olvastam, valójában egy bizonyos szinten az egész családom vonalán megfigyelhető.
Édesanyámra ismertem például az alapjellemzésben. Mániákusan dolgozik, még most, nyugdíjasként is, ha meg valami miatt nem teheti, akkor is minden gondolata a munkája körül forog. Őróla érdemes tudni, hogy terhessége kilencedik hónapjában, egészen váratlanul elvesztette a húgát, s hogy ez miféle érzéseket keltett Benne, arról talán mostanában beszélt először életében, amikor én rákérdeztem nem tudom, ez a konfliktus feloldódott-e valaha is Benne. Emellett megfigyeltem, hogy a gyermekeit, noha imádja, korlátnak érzi/érezte, biztos vagyok benne, hogy hátráltatottsági konfliktus is, aktívan jelen van Benne a mai napig, s épp ebből kifolyólag a düh, bosszúság, harag, amivel a hátráltatottság érzésére reagál. Ez a harag szinte folyamatosan fennáll Nála, mintegy "alapállapota". Két és fél évvel a húga elvesztése után elszenvedett egy rémület konfliktust, amikor is én - két és fél évesen - kis híján vízbe fúltam, anyu ugrott utánam, és mentett ki.
Rám és az öcsémre - vagyis a szóban forgó kisfiú apjára - szintén nagyon jellemző a hátráltatottság érzéséből fakadó hirtelen, kezelhetetlen dühroham, ami agresszivitásba sosem csap át.
A kisfiú azonban, ha próbálják valamire rákényszeríteni, amit Ő nem akar, hihetetlen agresszivitással reagál. Olykor harap, máskor egyszerűen leköpi, vagy megrugdalja azt, aki rá próbálja bírni valamire. Óvodába már nem is járhat, mert a társait rendre megharapta, de sosem támadott, mindig csak védekezett , vagyis valójában - szerintem - az történt, hogy hátráltatva érezte magát a tevékenységben, amit kedvvel művelt, s emiatt lesz dühös, de annyira, hogy ezt a dühöt egyáltalán nem képes kontrollálni.
Ha békén hagyják, s azt teheti, amit épp szeretne - elmélyül a játékban, vagy természetfilmeket néz, máskor kint a kertben, a virágokkal, növényekkel beszélget -, akkor mintha nem is létezne, olyan csendes, és nyugodt. Egyébként figyelemre méltóan okos a korához képest, és mellesleg aligha nem önértékelés letörés is fennállhat Nála, mert az apja nem igazán tudja kezelni a gyerek dührohamait, és sokszor csúszik ki a száján, hogy "te hülye vagy". Utólag megbánja, persze, de abban a pillanatban, amikor a gyerek felbosszantja, nem képes uralni ezt az egészet.
Tehát mindezeket végiggondolva, az lenne a kérdésem, mennyire tartjátok elképzelhetőnek, hogy feldolgozatlan konfliktusok - valamilyen szinten - a felmenőktől az utódokra öröklődnek, s minden generációban egyre erőteljesebben nyilvánulnak meg? Ha lehetséges ilyen, akkor vajon mi lehet erre a megoldás?
Válaszotokat előre is köszönöm:)